Elakarom hagyni a családom
37 éves vagyok. Világ életemben független voltam. Sose akartam igazán gyereket mert tudtam önző vagyok a kényelem nyugalom és a szabadság a legfontosabb nekem. Megismertem a párom. Jött a szerelem. Terhes lettem véletlenül. Megtartottam hülye fejjel. Akkor nem tudtam nem gondoltam végig mit is teszek.
Ahogy megszületett a gyerek 180 fokot fordult az életem. Oda lett a függetlenségem nyugalmam csend béke. Minden nap sirtam és sirok, hogy elegen van ez egy börtön minden nap ugyan arról szól. Tudtam a munkahely se fog ezen segíteni mert jönnöm kell haza a börtönbe. Ez van 3 éve. Nem szeretem a gyerekem. Mind miatta van. Nem tudom elfeledni ezt a ballépésem ami egy életre szól. Egy életen keresztül aggódni érte felnevelni és a tudat hogy van belőlem még egy megőrjít.
Elakarom őket hagyni. Elakarom felejteni nekem nincs gyerekem és új életet kezdeni egyedül. Végre tudom akkor de csak akkor fogok megnyugodni teljesen ha úgy élhetek ahogy akarok. Van segítségem de semmit se ér hisz utána jönnöm kell haza. Lelkileg ki vagyok készülve. Minden porcikám vágyam azt kívánjacmenjek el hagyjam el őket. Ez sose lesz jobb még ha nagyobb lesz. 18 év múlva talán. De addigra már én se leszek fiatal és 18 évig nem úgy élek ahogy szeretnék. Hanem kötöttségek között. Egyáltalán nem bánom ha többet nem látom a gyerekem csak a férjem hiányozna akit szeretek.
Minden nap sírok a régi szép idökről amikor csak ketten voltunk. Nézegetem a régi képeket. Ha olyan képet látok ahol gyerektelenek raknak fel képet magukról összeszorul a szívem és akkor rögtön el akarok költözni.
Nem birom már be fogok golyózni úgy érzem ha nem lépek. Voltam pszichológusnál semmit se ér. Ezen csak én tudok változtatni. 3 éve így élek szenvedek sirok szabadulni akarok de nem tudok mert félek a családom elítél.
Szeretném ha a gyereket örökbe adhatnánk és végre ketten újra élvezhetnénk nyugiban az életet. Férjem hallani se akarok ezekről.
Nem virom elviselni hogy anya vagyok és nem gyerektelen már. A tudat kikészít.
Ez lesz a legjobb mint 18 évig szenvednem mire talán elköltözne itthonról hogy újra kettesbe lehessünk a férjemmel és oda menjünk akkor amikor akarunk.
Kétem segítsen megbolondultam? Ön szerint helyesen döntök?
Nem akarom hogy megkedveljem elfogadjam az anyaságot nem ez a célom. Menekülni akarok a gondtalanságba és ha kell a férjemről is lemondok egy élete van mindenkinek nem mindegy azt hogy éljük. Én boldogan nyugiban szeretném élni.
Ön szerint megbolondultam? Csak ez az egy megoldás létezik nekem úgy hogy a gyerek iránt semmit se érzek hisz ö miatta lettem ilyen.
Válasz:
Kedves Kérdező!
Érdemes visszaolvasnia a saját sorait. Akár többször is. Sok olyan részlet van benne, amiből süt, hogy amíg nem tud a mostaninál jobban felelősséget vállalni a saját döntéseiért, addig bárhová megy, kíséri Önt a boldogtalanság. Ezt nem a moralizálni akarás mondatja velem, hanem az, hogy a levele alapján úgy tűnik, hogy másoknak tulajdonít olyan dolgokat, amik valójában az Ön tetteinek a következményei. A gyereke nem kérte az életét, az otthonát Ön teszi börtönné, nem a gyereke, nem a gyermeke miatt lett Ön olyan, amilyen, hanem a saját éretlensége miatt. 37 évesen miért olyan fontos, hogy mit gondol a családja, miért ez tartja vissza? Ha olyan fontos Önnek a szabadság és a függetlenség, hogy van az, hogy a saját szülei még mindig a referenciapontok. A felnőtt lét - és benne a szabadság is - tele van kötöttségekkel. Ha nem az anyasággal, akkor mással. Ha menni akar, akkor gondolja végig, hova menne, mit csinálna, lehet-e, hogy más dolgokkal volna hasonlóképp elégedetlen, mint a pszichológussal vagy a gyermekével. Ha megy, a fiának hagyja, hogy legalább egy apja maradjon, akitől meg tudja tanulni, milyen az, amikor szeretik.
MInden jót kívánok!
Bimbó Melinda
Megnézem a kérdést